Ma ismét úgy döntöttem, hogy nincs mese, a nyakamba veszem São Paulót. Ez a város ugyanis olyan, mint egy hatalmas, soha véget nem érő kirakós játék: bármerre indulsz, mindig találsz valami meglepőt.
A napot a Praça da República környékén kezdtem. Maga a tér is nyüzsgő, tele emberekkel, árusokkal, galambokkal és olyan arcokkal, akik láthatóan sokkal jobban ráérnek, mint én. Innen gyalog indultam tovább a városi színház felé. Már az út is érdekes volt, mert São Paulóban a történelem és a modern világ nem szépen, rendezetten követik egymást, hanem egyszerűen egymás nyakába borulnak.
A városi színház környéke kifejezetten szép, de egyben eléggé szürreális látvány is. Ott áll egy csodálatos, régi, díszes épület, amely úgy néz ki, mintha egy európai nagyvárosból teleportálták volna ide, körülötte pedig mindenféle modern toronyházak magasodnak. Olyan érzésem támadt, mintha egy időutazó véletlenül rossz helyre parkolta volna a XIX. századot.
Sétálgattam egy darabig, nézelődtem, figyeltem az embereket, és közben ismét megállapítottam, hogy São Paulo egyszerre gyönyörű és kaotikus. Nálunk egy ilyen kontraszt talán furcsán hatna, itt viszont teljesen természetes. A régi épület mellett ott egy üvegpalota, mögötte egy felhőkarcoló, az utcasarkon pedig valaki éppen szaxofonozik. Igen, ez itt São Paulo.
Aztán ismét elővettem a titkos fegyveremet: az Ubert. Meg kell mondanom, hogy itt annyira olcsó, hogy az ember szinte bűntudatot érez, amikor kifizeti az utat. Mire felfogtam, hogy elindultunk, már meg is érkeztünk a Praça da Liberdade környékére, vagyis a híres japán negyedbe.
És én persze ismét gyalog folytattam.
A Liberdade negyednek valami egészen különleges hangulata van. Az ember néha elbizonytalanodik, hogy még mindig Brazíliában van-e, vagy hirtelen átruccant Tokió egyik csendesebb utcájába. Japán lámpások, ázsiai feliratok, különleges boltok, éttermek és egy teljesen más ritmusú világ fogadja a sétálót.
Kóboroltam az utcákon, benéztem az üzletek kirakataiba, figyeltem az embereket, és egyszer csak egy zen buddhista templomhoz érkeztem. Nagyon megörültem, mert kíváncsi voltam, milyen lehet belülről. A templom azonban másképp gondolta a dolgot. Természetesen zárva volt.
Ott álltam előtte, és arra gondoltam, hogy talán ez is valamiféle zen tanítás lehet. Talán a lényeg nem az, hogy bemenjünk a templomba, hanem hogy elfogadjuk, hogy ma nem mehetünk be. Ha így van, akkor azt hiszem, sikeresen teljesítettem a mai spirituális gyakorlatot.
Közben észre sem vettem, és gyakorlatilag el is telt az egész nap. A lábam ugyan már kezdett tiltakozni a folyamatos gyaloglás ellen, de a fejem tele volt élményekkel.
Visszatértem a szállásomra, és úgy döntöttem, hogy egy kis esti kényeztetés igazán belefér. Elhatároztam, hogy ismét kipróbálok egy különleges, úgynevezett „érzéki” tantrikus masszázst, amivel korábban már Balin is találkoztam.
Nos… itt sem csalódtam.
Mielőtt azonban bárki nagyon izgalomba jönne, elárulom, hogy a tantrikus masszázs lényege elsősorban a teljes ellazulás, a figyelem, a nyugalom és az érzékek tudatosabb megélése. Inkább egy különleges testi-lelki élmény, mintsem egy hagyományos masszázs. A részletek egy részét pedig meghagyom a fantáziátokra. (Most ide kellene egy kép, de nem tehetem, mert 18+-os lenne! :) )
Annyit viszont elmondhatok, hogy a nap végére teljesen ellazultan, "nagyon mosolyogva" és rengeteg új benyomással feküdtem le. São Paulo ismét bebizonyította, hogy itt egyetlen nap sem tud egyszerűen csak „átlagosan” telni. Itt mindig történik valami, amire később jókedvűen emlékszik vissza az ember. Este azért megint beindulok az éjszakába.
São Paulo éjszaka – amikor az utcákon mindenki bulizik, csak a gyomrom mondja azt, hogy elég!
Egy kis pihenés után úgy döntöttem, hogy nincs értelme a szálláson üldögélni, hiszen São Paulóról mindenki azt mondja, hogy igazán este kel életre. Hát, jelentem: nem túlzottak.
Ahogy kiléptem az utcára, azonnal magával ragadott a hangulat. Az emberek nem egyszerűen csak beülnek egy bárba. Nem. Itt az élet a járdán zajlik. Minden bár előtt kisebb-nagyobb társaságok állnak, beszélgetnek, nevetnek, énekelnek, és láthatóan senki sem siet sehová. Az utcák megtelnek zenével, beszélgetéssel és valami olyan könnyedséggel, amit mi, európaiak talán csak nyaralás közben tudunk elővarázsolni magunkból.
Itt senki nem kérdezi, hogy „Már megint hétfő van?”. Itt az embernek az az érzése, hogy minden nap egy kicsit péntek este.
Sétáltam az emberek között, figyeltem a nyüzsgést, és azon kaptam magam, hogy vigyorgok. Egyszerűen jó érzés nézni, ahogy a brazilok élvezik az életet. Nincs különösebb apropó, nincs ünnepnap, mégis mindenki úgy viselkedik, mintha egy hatalmas utcai fesztivál közepén lenne.
Persze előbb-utóbb megéheztem. Márpedig Brazíliában éhesen maradni szinte lehetetlen, mert minden sarkon valamilyen finomság csábítja az embert. Végül egy igazi brazil barbecue étterem mellett döntöttem.
És amikor azt mondom, hogy barbecue, ne a kert végében felállított kis grillezőre gondoljatok! Itt a húsnak kultusza van. A választék láttán úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a játékboltban. Minden jól nézett ki, minden illatos volt, és természetesen mindent meg akartam kóstolni.
A szemem azonban sokkal bátrabb volt, mint a gyomrom.
Rendeltem lelkesen, mint aki egész nap nem evett, aztán néhány falat után rájöttem, hogy a szervezetemnek egészen más elképzelései vannak a vacsora mennyiségéről. Az eredmény az lett, hogy a vacsora jelentős része szépen becsomagolva velem tartott haza. Tulajdonképpen a maradékból szerintem még egy kisebb család is jól lakott volna.
A sör viszont külön fejezetet érdemel.
Egy olyan korsóban kaptam, amely láthatóan már rengeteg mindent megélt. Nem tudom, hány vendéget szolgált ki előttem, de biztos vagyok benne, hogy történelmi eseményekről is tudna mesélni. Ránézésre legalább ötvenéves lehetett. Simán el tudtam képzelni, hogy még Pelé aktív játékoskorában is ebből itták a sört a vendégek. Olyan tiszteletet parancsoló darab volt, hogy az ember szinte két kézzel, ünnepélyesen emelte a szájához.
Ott ültem a barbecue étteremben, előttem az őskövületnek tűnő söröskorsóval, mellettem egy adag hús, amelyet képtelen voltam legyőzni, és közben néztem az utcán hömpölygő, vidám embereket.
És megint arra jutottam, hogy São Paulo egy külön világ. Egy város, ahol az emberek tudnak élni. Ahol este nem bezárkóznak, hanem kivonulnak az utcára. Ahol egy egyszerű vacsora is kisebb kalanddá válik, és ahol még egy söröskorsónak is olyan karaktere van, hogy az ember legszívesebben interjút készítene vele.